Nem keres. Ez tény.
Nem keres, mert nem érdekled. Ez már egy történet.

Ahogy az is, hogy azért nem keres, mert fél. Mert túl sok dolga van. Mert össze van zavarodva. Mert időre van szüksége. Mert várja, hogy te keresd. Lehet, hogy ezek közül valamelyik igaz. Az is lehet, hogy egyik sem. Csak éppen valójában nem tudod a másik igazságát.

Amikor valaki vagy valami fontos nekünk, meglepően nehéz üresen hagyni azt a helyet, ahol nincs információnk. A bizonytalanságot sokszor nehéz elviselni, ezért kitöltjük a hiányzó részeket. Következtetünk, magyarázatot keresünk, összerakjuk a történetet abból, amit látunk, abból, amit korábban tapasztaltunk, és persze abból is, amitől félünk vagy amit remélünk. Mindezt mindannyian a saját szemüvegünkön keresztül tesszük.

Néha a lehető legfájdalmasabb magyarázatot választjuk: „Nem vagyok elég fontos.” Máskor azt, amit könnyebb elviselni: „Biztos csak fél.” Pedig a kettőben van valami közös: egyiket sem tudjuk biztosan.

Akkor ne próbáljuk megérteni a másikat?

Dehogynem. Folyamatosan következtetünk mások érzéseire, gondolataira és szándékaira. Enélkül nehéz lenne kapcsolatban lenni egymással. A probléma nem az, hogy megpróbáljuk értelmezni azt, amit látunk.

Hanem amikor az értelmezésünket összekeverjük a ténnyel.

„Nem válaszolt az üzenetemre” és „nem vagyok fontos neki” nem ugyanaz a mondat. Ahogy a „nem válaszolt” és a „biztosan fél a közelségtől” sem. Az első arról szól, ami történt. A másik kettő arról, amit gondolsz arról, hogy mi történt.

Miért veszélyes ez? Mert ha egy gondolataidban felépített feltételezést tényként kezelsz, arra már érzelmileg is úgy reagálsz, mintha biztosan igaz lenne. Megsértődhetsz, visszahúzódhatsz, várhatsz, reménykedhetsz, magadat hibáztathatod – miközben lehet, hogy mindezt részben egy olyan magyarázatra építed, ami a valóságban nem is létezik.

Nem az a baj, hogy történetet gyártasz ahhoz, amit nem tudsz. Hanem amikor elfelejted, hogy te írtad, és bizonyosságnak veszed, amire végül az érzéseid már reagálni is fognak.

Mi van, ha sosem tudod meg, miért viselkedik így?

Ez az egyik legfontosabb kérdés. Mert könnyű hosszú időt eltölteni azzal, hogy megpróbáljuk megfejteni a másikat. Miért mondta ezt? Miért nem válaszolt? Mit érezhet? Mit jelenthetett az a mondat? Miért csinálja mindig ugyanezt? És lehet, hogy egyszer megkapjuk a választ. És az is lehet, hogy nem.

Közben viszont van valami, amiről sokkal több információnk van: az, ami ténylegesen bennünk és velünk történik. Ezért amikor legközelebb azon kapod magad, hogy már a másik fejében próbálsz rendet rakni, érdemes lehet három egyszerű kérdéssel visszatérni a sajátodba:

Mit tudok biztosan?

Mit tettem hozzá én a fejemben?

És talán a legkényelmetlenebb:

Ha soha nem tudnám meg a miértet, nekem rendben lenne az a tény, amit tapasztalok?