Persze. Te csak elmondod, hogyan lenne jobb. Újra. Meg újra. Aztán rosszul esik, ha mégsem úgy csinálják.
Hol van tehát a pont a saját határod és mások kontrollja között: el tudod-e viselni, hogy a másik meghallgatja a véleményedet, majd mást választ?
Ha igen, az vélemény és saját határ megtartása. Ha nem: ha jön a győzködés, számonkérés, újramagyarázás, „én ezt jobban tudom”, már könnyen lehet, hogy nem információt adsz át, hanem eredményt akarsz kierőszakolni. Nagyon sokszor nem hatalomvágyról szól. Hanem bizonytalanságról. Nem leszel ettől hibás, sem rosszabb. És mégis: az egyik olyan minta, amire nagyon érdemes ránézni.
Az emberi psziché szereti a kiszámíthatóságot. Ha tudom, mi lesz, mit tesz a másik, hogyan alakul egy helyzet, biztonságosabbnak érzem a világot. Ha nem tudom, jön a feszültség. Erre pedig nagyon kézenfekvő válasz a kontroll: kérdezni, ellenőrizni, szervezni, befolyásolni.
Ördögi kör lehet, mert ez rövid távon tényleg megnyugtat. Így az agy szépen megtanulja: bizonytalan vagyok, akkor kontrollálok, így megnyugszom. És már kész is a minta.
A háttérben lehet szorongás, perfekcionizmus, túlzott felelősségérzet, kiszámíthatatlan gyerekkori közeg vagy éppen olyan család, ahol mindennek „egy helyes módja” volt. Innen már nem nagy ugrás, hogy felnőttként a párunk is rosszul pakolja be a mosogatógépet. Közben pedig nem is a tányérokról van szó.
A kontroll önmagában nem rossz. Szükségünk van rá: tervezünk, rendszerezünk, határokat húzunk. A kérdés inkább az, hogy mennyire akarom a saját bizonytalanságom másokra terhelni.
Tudok-e tanácsot adni anélkül, hogy meg kellene fogadni? Tudok-e tervezni úgy, hogy közben elviselem a változást? Tudom-e azt mondani: „Én ezt másképp csinálnám”, majd tényleg hagyni, hogy a másik másképp csinálja?
Talán a leghasznosabb kérdés ilyenkor nem az, hogy „miért nem csinálja úgy, ahogy kéne?”, hanem ez:
Mitől félek, ha nem én irányítom ezt a helyzetet?
Mert sokszor ott kezdődik az egész, ha erre ránézel magadban.