Valahogy szeretjük azt hinni, hogy ha két ember igazán szereti egymást, akkor a külvilág egyszer csak megszűnik szexuálisan érdekes lenni. Megtaláltad „az igazit”, innentől pedig nincs más. Csakhogy az ember ennél valamivel bonyolultabb.
Képes nagyon erősen kötődni. Biztonságot, állandóságot, közös életet keresni. És közben képes kívánni az újat, reagálni egy másik emberre, fantáziálni, vonzódni. A kettő nem feltétlenül üti egymást. Attól, hogy valakit megkívánsz, még nem biztos, hogy kevésbé szereted azt, aki melletted van.
És már ott félremegy a történet, hogy a monogámiát és a hűséget ugyanannak tekintjük.
A monogámia egy kapcsolati forma, és jelenlegi társadalmi norma: abban állapodunk meg, hogy szexuálisan és/vagy romantikusan kizárólagosak vagyunk. A hűség ennél szerintem érdekesebb fogalom. Sokkal inkább arról szól, hogy betartom-e azt, amiben veled megállapodtam.
Lehet valaki monogám és közben hűtlen. És lehet egy nem monogám kapcsolatban két ember nagyon is hűséges egymáshoz, ha pontosan azt tartják be, amit közösen vállaltak. Innentől a megcsalás kérdése is kicsit máshová kerül. Nem feltétlenül ott kezdődik, hogy megjelent a vágy egy harmadik ember iránt.
A vágy nem szerződésszegés. A fantázia sem. A kérdés az, mit kezdesz vele.
És itt jön az a rész, amit az ösztönökre hivatkozva néha kényelmes lenne kihagyni: az ember nemcsak ösztönlény. Van önreflexiója, képes késleltetni, választani, szabályokat alkotni és újratárgyalni őket.
Tudod mi a legfontosabb beismerés: nem kell monogámnak lenned csak azért, mert ezt tekinti normálisnak a környezeted. De ha monogám kapcsolatot vállaltál, nem igazán fair utólag arra hivatkozni, hogy „ilyen az emberi természet”. Itt kezd el igazán problémássá válni a kérdés.
Lehet új szabályokat választani.
Csak lehetőleg azt ne úgy tedd, hogy közben hazudsz valakinek.